Megjöttem az 1. fejezettel a 300-as fanficemből. A segítséget köszönöm Sziminek, nélküle talán csak hetek múlva olvashatnátok! :) "A Család Mindenek Felett" - el nem tudom mikor jövök, nem hiszem, hogy mostanában, de igyekszem! A blogot, a Démoni Szemeket megnyitom, amint begépeltem a Prológus mind a három részét. Viszont, azt nagyon megköszönném, ha ellátogatnátok majd a Trónok Harcás blogomra, mert nem kaptam semmi visszajelzést az utolsó bejegyzésemre.
Jó olvasást!
pusz, Lyl
1.fejezet
Mi történik, ha egy istennőről kapom a nevem? Talán sznobságnak
tűnik? Ezt eddig nem tapasztaltam magamon.
Az emberek undorító lények. Kapzsik és önzőek. A világ odáig
jutott, hogy egymást ölik folyamatosan. Háború zajlik az egész világon, nők és gyermekek
válnak rabszolgává, a lázadókat megölik és megkínozzák. Azt kérdem én, mire jó
ez a zsarnokoskodás? A válasz egyszerű, semmire.
A háború miatt lettem árva. A görögök megölték a családomat. Az öt
testvérem közül egyetlen fivérem élte túl a támadást. A kisöcsém, aki még
pólyás baba volt, mikor utoljára láttam.
Azon a
túlságosan is sötét és csendes estén, a katonák észrevétlenül rontottak be a
csöppnyi falunkba és mindenkit lemészároltak. Legidősebb és egyben
legkedveltebb bátyám apámmal és azzal a maroknyi katonával harcoltak, de nem
voltak elegen. Elbuktak mindannyian. Az anyám is harcosnő volt, de ő minket
védett, csakis minket. Rajtam kívül anyámnak volt kettő-kettő idősebb lánya és
fia, mint én. Hat éves voltam a támadáskor, a fiatalabb nővéremet nem találtuk.
Anyám a kezembe nyomta a kisöcsémet és ezek voltak az utolsó szavai: "Légy
erős és bölcs. Vigyázz a fivéredre, légy méltó a nevedhez!" Hozzám vágta e
szavakat és megölelt. Örökre emlékezni
fogok a kétségbeesett arcára, és arra, hogy én voltam az egyetlen reménye. A
falu egy kifelé vezető, rejtett ösvényére értem, és elindultam az állatok által
kitaposott úton. De nem volt szerencsém. Néhány katona kifeszítette a kezemből
az öcsémet, és egy vágást ejtettek a halántékomon, penge éles kardjaikkal.
Gyengén estem össze a vérveszteségem miatt.
Szeretett
szülőm utolsó szavai visszhangoztak a fejemben, és az, hogy elbuktam.
Amikor
felkeltem egy kicsi halászhajó ingadozó ágyán találtam magam. Pocsékul éreztem
magam. Megpróbáltam felülni, de valaki visszanyomott.
- Még
nem szabadna felkelned. - szólalt meg gyengéden a mellettem ülő férfi. Barna
bőre és sötét szemei csillogtak. - Hogy érzed magad? - kérdezte. Felsóhajtottam
és lecsuktam a szemeimet.
-
Elbuktam. Egyetlen feladatom volt. Vigyázni a kisöcsémre, hogy méltó legyek a
nevemhez. - suttogtam. Valamiért megbíztam a férfiban, az isten tudja miért.
Lecsurgott a könnycsepp az arcomon amit ejtettem.
- Mi a
neved? - érdeklődte.
-
Athéné. - egyre és egyre több könnycsepp gördült végig az arcomon, végül nem
tudtam határt szabni nekik.
Ami a múltban történt, az ott is marad. Több mint tíz év telt el a
családom halála óta, de még mindig bűntudatom van. Letelepedtünk egy faluban,
azzal az egyetlen emberrel, akiben bízok. Ez a férfi már apává nőtte magát a
szememben.
Tegnap este érkeztünk meg, éjszaka. Sajnos még semmit sem láttam a
városkából. Felkeltem az ágyamról és a tükör elé lépdeltem. Karcsú, ám izmos
testem a legtöbb férfiban vágyat keltett, de még senki se kapott meg. Koromfekete
hajam és kék szemem szinte világítottak a világos bőröm mellett.
Felvettem egy lenge inget, és egy bőrből készült nadrágot.
Felhúztam egy szintén bőrből készült szandált és kiléptem az utcára. A nők
furcsán méregettek a rám szabott férfi ruha miatt. Felszegett állal vonultam el
az egyik katonáknól álló csapathoz.
- Kieran tábornokot keresem. - jelentettem ki, mikor odaértem.
Voltak akik erősen végig néztek rajtam, voltak akik rám sem néztek.
- Talán a hadnagy szajhája vagy? Az enyém is lehetnél! - szólt oda
az egyik. Vállig érő barna haja volt, és enyhén barna bőre. Mint minden görög
katonának, csak egy rövidebb nadrágból állt az öltözete, viszont neki nem volt
köpenye. A kis csoport mellett megjelent egy barna bőrű és szemű, a negyvenes
évei végén járó férfi. A férfi, kit szinte már apámnak éreztem.
- Rinnés, vigyázz a nyelvedre, ameddig még meg van! - torkolta le
a katonát a tábornok, még mielőtt bármit is szólhattam volna.
- Athéna, gyere velem. - hívott Kieran. Egy kicsi változást tett a
nevemre, csak hogy még véletlenül se ismerjenek meg, mivel nem sok ember van,
aki a gyermekét egy Olümposzi istennőről nevezi el. Az Athéna név viszont nem
volt annyira ritka. Na persze, az az egybetű változtatás nagyon sokat érhet. Követtem
a sötét bőrű férfit. - Ugye emlékszel, mikor mondtam, hogy egy fiam és két
lányom van? - kérdezte csevegő hangnemben.
- Igen, mindannyian idősebbek nálam. – válaszoltam egy kicsit
neheztelve, mivel már milliárdszor elmesélt ezt.
- Azóta született egy fiam. Most hat éves. Pont annyi, amennyi te
voltál mikor találtalak. - a gyomrom összeszorult az emlékre.
Ahogy egyre inkább haladtunk a belváros felé, annál több lett az
ember, akik mindig odaköszöntek a a férfinak. Egy robosztus ház előtt álltunk
meg, melynek több emelete volt, és az erkélyek tökéletes rálátást adtak a
nyüzsgő utcára, és a városházára.
Kieran kinyitotta az ajtót, és egy gyönyörű nőt láttam meg egy
sötét bőrű kisbabával. A nő szemei smaragd zöldek voltak, és a bőre egy kicsit
világosabb volt, mind a férjéé. A kisfiú kiköpött anyja volt.
- Kieran! - üdvözölte a nő a férfit. Megcsókolták egymást.
Elmosolyodtam, hogy mennyire szeretik egymást, úgy, mint egykoron a
szüleim.
Az emeletről két lány jött le. Mindketten teljesen ugyanúgy néztek
ki. Megölelték az apjukat, míg én tehetetlenül álltam az ajtó előtt nem
messze.
- Lányok, Musa, bemutatom Athénát, a tanítványomat. - mutatott be
nekik. Mindegyikükkel kezet fogtam. Meghívtak vacsorára és a társalgás közbem
sokat tudtam meg róluk. Mint például azt, hogy a család Perzsiából származik,
de átálltak a görögökhöz, az ikerlányokat pedig úgy hívják, hogy Irina és Ruta,
21 évesek és nemsokára férjhez mennek. Szerencsére a múltamról nem kérdeztek
semmit, amiért nagyon hálás voltam.
- Gyere Musa, tegyük el magunkat holnapra. - invitálta a feleségét
Kieran. - Jó éjszakát lányok. - köszöntek el egyszerre. Mikor a két felnőtt
felment, Irina rám függesztette zöld szemeit, míg Ruta a barna íriszeit. Csak
is ez az egy különbség volt a két lány között.
- Igen? - kérdeztem tőlük.
- Mesélj magadról egy kicsit! - kérlelt Irina. Belül felhorkantottam
a lány pletykássága miatt.
- Figyelj Irina… - kezdtem el, de félbeszakított.
- Iri. - javított ki a zöld szemű lány.
- Akkor Iri, sajnálom, de a közeljövőben nem hiszem, hogy el tudom
mondani. Ha nagyon érdekel titeket, kérdezzétek meg apátokat. - csalódottan
néztek rám, de nem mondtak semmit. - Most, ha megbocsátotok, visszaindulok a
lakóhelyemre. - felálltam a székről, de Ruta megállított és egy fehér kendőbe
csomagolt tárgyat nyújtott át az asztal fölött.
- Este vigyázz magadra. - figyelmeztetett és felindultak
mindketten a szobájukba. Hosszú, egybe fogott, fekete derékig érő hajuk
jobbra-balra billent minden egyes lépésüknél.
- Fura. - motyogtam és kiléptem a házból. A szemembe sütő nap
szinte megvakított ahogy ránéztem. - Pár perc napnyugtáig. Ragyogó. - morogtam
és elindultam a poros úton. Szinte alig volt már valaki, csak néhány férfi, aki
kicsapódik egy-egy fogadóból. Furcsa, minél távolabb lettem a városházától,
annál több ember lett az utcán. Pont fordítva, mint reggel. Leültem egy
sziklára és kibontottam az ajándékot, amit az ikerlányoktól kaptam. Egy bőr öv
volt benne egy tőr hüvellyel, melyben egy gyönyörű ezüst tőr volt. A kezembe
fogtam a pengét, melynek markolata pont a tenyerembe való volt. A tőrt
visszacsúsztattam a tartójába és felcsatoltam az övet.
Leugrottam a szikláról
és ránéztem megint a napra, aminek már csak a felét lehetett látni. A fények
rózsaszínbe és narancssárgába burkolták be az egész várost. A színekről eszembe
jutott a legidősebb nővérem, kinél sosem láttam szebbet. Ő anyánk világos barna
haját, és apánk kékeszöld szemeit örökölte, és mint minden nőnek a
családunkból, karcsú teste volt neki is. Mindig színes nyári ruhákban járt, ám
a fehér emelte ki igazán a szépségét.
Az egyik közeli ivó ajtaja kicsapódott, szinte halálra ijesztve
ezzel. Öt férfi lépett ki rajta, vigadva egészen addig, ameddig megláttak.
Egyetlen egy embert ismertem fel közülük, Rinnést, a katonát, aki ma
megjegyzést tett rólam.
- Nicsak, ki van itt! A híres Athéna! - üvöltötte Rinnés. - Most
ki fog téged megmenteni? - kérdezte kajánul és elém jött. Egy méterre állt
tőlem, de így is megcsapott az alkohol gusztustalan szaga.
- Ahogy látom, se józan, se ittas állapotban nem vagy normális. -
szóltam vissza vállvonogatva, nem törődve az előző mondatával. A férfi két
lépéssel átszelte a közöttünk lévő teret. Rátette a kezét a derekamra, és
egyből két érzés viaskodott bennem. Az undor és a düh. Taszított a férfi, nem
csak a viselkedésével, hanem a kinézetével. Rinnés kihúzta a tőrömet az övből
és megforgatta a kezében.
- Na, és ezt mire használnád? - kérdezte lenézően. A társai is
odamentek és csendben figyeltek.
- A te helyedben azt visszaadnám! - sziszegtem figyelmeztetően.
Felhorkantott.
- Mert különben mi lesz? - hajolt közelebb.
- Ez. - válaszoltam megtartva a távolságot közöttünk.
Észrevétlenül kivettem a kardját a hüvelyéből és tövig belenyomta a vállába.
Rinnés kikerekedett szemekkel nézett. Láttam a szemén, hogy sosem nézte
volna ki ezt belőlem. Elszakítottam az tekintetem a kék íriszeitől és megakadt
a pillantásom egy barna bőrű, fekete hajú, és sötét szemű fiún, aki úgy nézett
ki, mint Kieran, csak fiatalabb kiadásban. Hátráltam egy lépést a sérült
katonától, és kihúztam a pengét a vállából.
- Mindenki menjen haza! - kiáltott valaki az összegyűlt tömeg
mögül. A civilek elindultak a házuk felé, de a katonák többsége maradt. Előtűnt
egy fehér bőrű férfi, arcát világos barna szakáll keretezte. Kék szemei
szigorúan vizslatták a helyszínt.
- Themisztoklész! Rég láttalak téged, uram! - kiáltott a
közönségből egy férfi, és kezet fogott az újonnan jövővel.
- Örvendek a találkozásunknak, barátom! - viszonozta a köszönést.
Végig nézett az összegyűlt csapaton. Először elidőzött a szeme Rinnésen és a
sebén, aztán megakadt a tekintete rajtam és a kezemben lévő véres pengén.
Mindig is utáltam, ha bámultak, most se volt másképp. Erősen megszorítottam a
kard markolatát, mutatva, hogy semmi kedvem sincs hozzá.
- Veled még elszámolok. - intézte hozzám a szavait, és elindult a
városháza felé. Kék köpenye lebegett léptei gyorsasága miatt. Nagyot nyeltem az
esetleges büntetés miatt. Rinnést felsegítették és a gyógyítóhoz vitték.
Egy szőke rövid hajú fiú odajött hozzám, és megragadta a
karomat.
- Mit képzelsz te magadról?! Te csak egy nő vagy! Nincs jogod
egyáltalán fegyvert tartani a kezedben! - ordította és megrántott, mikor látta,
hogy nem figyelek rá. Teljesen máshol jártam. A külvilág zajai elhaltak és
egyetlen személy hangját hallottam közeledni. Olyan energiát éreztem a
levegőben, mellyel egy személy átúszhatná a tengert, és nem fáradna el sosem.
Az adrenalin átjárta a testemet és kitépte a karomat a fiú markából. A hang
egyre közeledett és közeledett, amíg meg nem láttam őt. A hangjáról is
felismertem, de a kinézete teljesen biztossá tett a kilétében. Ugyanaz a
koromfekete haj, szinte teljesen egyforma királykék szemek, mint az enyémek, és
nagyon világos bőr. Léptem egy lépést és összecsuklottam. Az adrenalin elhagyta
a testemet, és az elmúlt percek összes zaja pár pillanat alatt zúdult rám. A
fejemet fogtam a fájdalomtól. A másodpercek perceknek, sőt óráknak tűntek.
Becsuktam a szemem, és vártam, hogy vége legyen ennek az egésznek.
Az, hogy megláttam a kék szemű féfit, annyi jó és rossz emléket
hozott fel, hogy sírhatnékom támadt. A szemeim kipattantak a sírás gondolatára.
Én sosem sírok senki előtt. A családom halála után csakis Kierannak nyíltam
meg, senki másnak. Feltápászkodtam a földről, és elindultam a rég nem látott
férfi felé. Ő figyelemmel követte a lépteimet. Összehúztam a szemeimet és
felhorkantottam.
- Nekem is hiányoztál. - sziszegtem, és a csizmájára köptem. -
Legközelebb értesíts, ha véletlenül túlélsz egy csatát, kedves fivérem. - adtam
meg a kegyelemdöfést legidősebb testvéremnek, Arésznak. Nem mondtam ki a nevét,
hátha ő is lecserélte. Felkaptam a földre esett ezüst tőrömet, és az ideiglenes
"otthonom" felé vettem az irányt. Lépteim felgyorsultak, ahogy a
szívverésem is. Szinte már futottam, mikor a ház elé értem. Feltéptem az ajtót,
és amint beléptem, becsaptam azt magam mögött. Leültem a földre, a hátamat a bejárati
ajtónak vetettem, felhúztam magamhoz a lábaimat és a térdeimre hajtottam a
fejem. Legfőképp zavartnak éreztem magam, de ott volt a szomorúság,
keserűség, a szánalom és még sok ilyen felvidító érzés.
Meg volt az első találkozásom, a számomra legkedvesebb személlyel
a világon, mi történhet, ha véletlenül összefutok a halottnak hitt másik
testvéreimnek? Nem vagyok jós, de az biztos, hogy semmi jó. Felemeltem a fejem,
amit most mázsásnak éreztem, és körül kémleltem a házat. Torkom kiszáradt a
gombóc miatt, amitől tudtam sírni fogok.
A kunyhóban csak egy komód foglalt helyet előttem, a másik
helységben az étkező foglalt helyet, és a jobb oldalamon az ajtó, a hálószobára
nyitott. Csakis a nyugtalan légzésemet lehetett hallani, semmi mást.
Kivételesen felzaklatott a nagy csönd, mely szinte mindig megnyugtat.
Feltápászkodtam a földről, és szinte beledobtam magam az ágyba.
Azzal a téves hittel aludtam el pillanatok alatt, hogy az álmokat mi
irányítjuk, és nem történhet semmi rossz.
Egy
sötét erdőben keltem fel. Szemeim felpattantak, és a hasamra fordultam. Nappal
volt, lehetett látni, hogy a fák fölött a napfény próbált beszűrődni,
sikertelenül. A köd, mindent belepett, a több méter magasan fekvő lombozatot is
befedte. A sűrű fenyők közül csataüvöltések, és halál sikolyok hallatszódtak mindenhol.
Igyekeztem felállni, de a lábaim nem mozdultak. Odakúsztam az egyik közeli
sziklához, mint egy féreg, aki az életéért menekül. Minden erőmmel azon voltam,
hogy felmásszak rá, de nem ment. Még
egyszer próbáltam felállni, de most már furcsamód tudtam. Felkaptam egy vastag,
és hegyes faágat, majd elindultam mezítláb, a szúrós fenyőleveleken, szinte már
botladozva. Minden egyes hangra, amit nem én adtam ki, kihagyott pár pillanatra
a szívem.
-
Még sokat kell
tanulnod. – szólalt meg egy bársonyos női hang mögülem. Megpördültem és neki
szegeztem a „fegyveremet” . A nőnek, enyhén világos barna haja össze volt fonva
és világoskék, szinte már fehér szemei csillogtak. Testét egy fehér, aranycsatokkal
díszített tóga fedte a testét, karjait szabadon hagyva.
-
Anya… - motyogtam és
megöleltem. Belebújtam anyukám ölelésébe, mint egy kislány, ami még mindig
vagyok belülről, csak az évek fájdalmai miatt megkeményedtem. Nem változtam,
ugyanaz a lány maradtam, kinek pokolian hiányzik a családja. Rám mosolygott, és
a fejem búbjára egy puszit nyomott.
Eltolt
magától, de csak annyira, hogy a szemembe tudjon nézni. Az arca megváltozott,
kifejezéstelen lett, szinte már lenéző.
-
Most az öcséd is itt
lehetne. – suttogta. – Egy dolgot kértem tőled, de azt sem tetted meg! – az utolsó
szavait már üvöltve vágta hozzám. Ellökött olyan erővel, hogy a földön terültem
el. – Nem érdemled meg, hogy viseld a neved, nem élhetsz, ha ő nem élhet! –
sikította, és a bűntudat méregként áradt szét a testemben.
-
Anyám, kérlek, ne
ítélj el olyanért, amit nem voltam képes megtenni, de megpróbáltam! - a hangom berekedt, a szavakat csak nehéz
erőlködés után tudtam kimondani. Felálltam, majd megfogtam a nő kezét. – Kérlek,
bocsáss meg azért, hogy csalódást okoztam számodra és öcsémnek! Kérlek! –
suttogtam elhalóan és gyengéden megszorítottam anyám kézfejét. Pár másodperc
mérlegelés megszólalt.
-
Amint mondtam, -
szólt tárgyilagosan – ha ő nem élhet, akkor te sem. – közölte. Előhúzta a
pengét, melyet Kieran lányaitól kaptam, és beledöfte a gyomromba. Kikerekedett
szemekkel néztem végig rajta, és estem térdemre, miközben ő megfordult, és
elment. Egy könnycsepp gördült végig az arcomon, miközben eldőltem és figyeltem
az eltávolodó alakját. Fehér ruháját fújta a szél, ami kezdett szélviharrá
alakulni. Az anyám úgy nézett ki, mint egy szellem, egy gyönyörű és könyörtelen
szellem, ami igazából is. Megéreztem a vér ízét a számban, miközben lecsuktam a
szemem. Nem kaptam levegőt, amikor mégis csak megpróbáltam, por ment a tüdőmbe.
Nem bírtam tovább, de nem tudtam meghalni. Elkezdtem tapogatózni magam mellett,
míg találtam valami nagyot és éleset. Teljes erőmből beleütöttem a tőr által okozott
sebbe és végre elmerültem a végtelen sötétségben.
Csukva maradt a szemem, miközben felültem az ágyamban. Megállás
nélkül sikítottam, de nem tudtam abbahagyni. A kezemmel csuktam be a számat,
majd a tenyereimbe temettem az arcomat, miközben zihálva vettem a levegőt.