Blogajánló

                                                                Sziasztok!
Mint láthatjátok, nem egy új fejezettel jöttem, hanem egy nagyon jó bloggal! Én végig olvastam és imádtam! 
Két történet is fent van az oldalán.
" A Titokzatos Idegen" és " Egy hasonmás élete". 
Mind a kettő egy új karakterről, és az Ősi családról szól. Bővebben az oldalon elolvashatjátok:

A titokzatos idegen

Mindenképp érdemes benézni ide!

U.i.: A díjakat a hétvége folyamán felrakom! ;)

Puszi, Lyl S.

1. Díj

                                                                Sziasztok!

Megkaptam életem 1. díját, amit nagyon köszönöm Emma W.-nek! Azon kívül köszönöm szépen a több mint 1100 kattintást!

                                         

Szabályok: 


Írj 11 dolgot magadról!
Válaszolj a jelölő által írt kérdésekre!
Írj ki 11 kérdést!
11 blogot kell linkelni és jelölni!

      Magamról:

• Jobban sírok egyes filmeken, mint bárki, viszont azon kívül szinte alig hat meg valami.
• Nagyon nagy Odaát, The Originals, Vámpírnaplók és Trónok Harca fan vagyok.
• Akár sorozatot nézek, akár fanfiction olvasok a TVD-ből, mindig Kol a kedvencem.
• Két évig jártam HipHop-ra, de abba hagytam. 
• Pillanatnyilag még ahhoz is lusta vagyok, hogy olvassak.
• Az Imagine Dragonstól a Demons a kedvenc számom.
• Egyszer kaptam a fenekembe olajos szurit, és azóta irtózok attól, hogy egy tű a lábam közelében legyen. 
• Borzasztóan vizuális vagyok és ennek már sajnos sokszor láttam a kárát. 
• Nem szeretem a romantikus filmeket.
• Három Westie-m van, akiket imádok.
• Néha úgy állok be, mint egy pingvin és a nővérem erről egy fotót felrakott a facebookra.

 Válaszaim:

1. Tudsz kézen állni? Igen
2. Szereted a vicceket? Ha igen, akkor írd le az elsőt ami az eszedbe jut! Mit mond Batman Robinnak, mikor beszállnak a Batmobilba? "Gyere Robin, szálljunk be a Batmobilba!" . (két barátnőmnek is ez a kedvence)
3. Mire gondolsz most? Arra, hogy mit kéne ide írnom, na meg arra, hogy mennyire jó Romeo Santos-tól az Odio. 
4. Hányadikos vagy? 10.-es
5. Mit gondolsz arról, ha az ember vallásos? Szerintem jó, mert van miben hinnie.
6. Mi jellemez legjobban téged? Hát ez egy jó kérdés. Talán az, hogy mások előtt nem szeretek megnyílni. 
7. Szereted a természetet, vagy inkább a nagy városokban szeretsz sétálni? Természetet sokkal jobban szeretem.
8. Hogyan reagálnál, ha egy ismeretlen fiú leülne melléd, és rád mosolyogna? Rá néznék, aztán visszafordulnék a dolgomhoz. 
9. Könnyen megbántódsz? Attól függ ki miatt, viszont, ha megbántódók nehéz kiengesztelni.
10. Szerinted mi az életed célja? Többek között az, hogy ne legyek egy romhalmaz. 

A kérdéseim:

1. Melyik a kedvenc blogod?
2. Melyik a kedvenc idézeted? 
3. Mit csinálnál, ha a kutyusod/macskád meghalna? 
4. Milyen sorozatokat nézel?
5. Ha lehetne választásod, milyen természetfeletti lény lennél?
6. Hol szeretnél lakni?
7. Tetszik neked valaki?
8. Mit gondolsz Magyarországról?
9. Mi álmaid állása? 
10. Mit tennél, ha találkoznál a kedvenc énekesed/sztároddal?
11. Örülsz, hogy kaptál  egy díjat? 

Akiknek küldöm: 

(link a blog néven)

• Stories by Vicky Mikaelson
• Véres Szerelem
• She's an Angel
• A Hold Boszorkánya
• I got a soul, but i'm not a soldier.
• BlackWing II.- Veszedelmes kísértés
• We Remain
• Nyitott Szemek

3. fejezet

                                                                  Sziasztok!

Meghoztam az új részt, kicsit rövid lett, viszont szerintem amilyen rövid annyira izgalmas a vége. Köszönöm a sok visszajelzést az előző részekhez, na meg a szavazatokat is! ;) 
Jó olvasást!
pusz, Lyl S.
  

3.fejezet:  A Temetők Hátránya

New Orleans, a vámpírok városa. Melyik vérszívó nem imádná? Csak azok, akiket az Ősi család megakar ölni, és mindenki tudja, hogy egy Mikaelson megkapja amit akar. Mindig.

Kíváncsi vagyok, hogy milyen az ex-mostohaanyám. Azt tudom, hogy Celeste nem a saját testében van, de azért mégis meg akarom tudni, hogy milyen, hogy olyan erős és manipuláló, mint azt mondják. Sajnos ezt még a nagybátyám, Kol sem tudja megmondani, mert Klaus „segítségével” egy bélelt koporsóban szunyált, mikor még a francia boszorkánynő élt.

Leálltunk egy a Rosseau’s bár parkolójában és vártunk. Türelmetlenül néztem a mellettem ülő Ősire, ő értetlenül nézett rám.

-         - Még ma kiszállsz a kocsiból, még mielőtt meglátnak? – kérdezte. Csak most esett le, miről is beszél.

-          -Mikor fogsz már megjelenni? – nyafogtam, mert nem volt kedvem egyedül járkálni össze-vissza. Nem mintha, nem lennék erősebb a legtöbb helyinél, de attól még mindig jobb érzés, ha egy ezer éves vámpír vigyáz rám.

-          -Nem emlékszel? Hatásos belépő! – nézett amennyire tudott értelmesen, mire én csak megforgattam a szemem és szó nélkül kiszálltam az autóból. Még mielőtt becsaphattam volna az ajtót, Kol visszaszólt. – Bármi is történjék, tudd, hogy ott vagyok pár méterrel arrébb. – figyelmeztetett aggodalmasan én megeresztettem felé egy mosolyt.

-         - Tudom. – suttogtam kedvesen, miután becsuktam az ajtót. Elindultam a bár felé megrendíthetetlen magabiztossággal.

A bejárati ajtó nyikorogva adta meg magát a kérésemnek, és a kiscsengők felszólaltak az ajtó felett, jelezve, hogy új belépő van a kocsmában. A Rosseau’s egy kicsi sötét hely volt, néhány asztalkával és székkel. Mivel nappal volt, alig voltak a helyen. Oda mentem a bárpulthoz, és kivettem az ott lévő tartóból az ét és itallapot. Odahúztam magamhoz az egyik bárszéket, és elkezdtem ülve nézegetni a menüt. A pult másik oldalán egy szőke hajú nő háttal állt nekem, és elmélyülve beszélgetett egy másik nővel. Felkrákogtam, hogy hátra észrevesz, de rám se hederített.

-          -Úgy tudom, egy pincérnek az a dolga, hogy kiszolgálja az erre tévedőket. – szóltam elég hangosan, hogy tisztán meghallja. Rám nézett és így én is meg tudtam állapítani ki is ő. Világoszöld szemeiben csillogott az intelligencia, ám nyugtalan volt. Feszülten jött oda hozzám, és vette fel a rendelésemet. Miután megkaptam a kólámat, körbe néztem a bárban, ami inkább kocsmának mondható. Eszembe jutott, hogy utoljára az ikrekkel voltam itt, és az is, hogy fogalmam sincs mi történik a fiúkkal. Azt tudom, hogy alapítottak egy falkát, és hogy egyszerre ketten alfák. Államokról államokra mennek, hogy ne legyenek összetűzések a többi falkával. Egyáltalán nem is értem, miért csinálják ezt. Simán letelepedhetnének egy vérfarkasoktól mentes városkában, és élhetnék az életüket.

A tekintetem megakadt, egy nagyon ismerős arcon. Barna bőrét és barna szemeit, csak a fekete egekbe álló mikrofon haja spékelte meg. Rám nézett és elmosolyodott. Csak egy pillanat kellett, hogy rájöjjek ki is ő. Ő harcolt Dean és Sam ellen, Marcel oldalán. Felhorkantottam, a gondolatra, hogy amint kimegy a kocsmából, elmondja az apámnak. Ami igazából oké is lenne, de ezzel én akarom meglepni az Ősieket, és még előtte találkoznom is kell a boszikkal.

Hirtelen ötlettől vezérelve felhörpintettem az üdítőm maradékát, és a pultra raktam az árát. Kisétáltam az utcára, és egy fűszer/növény boltba mentem, amiről már hallottam. A boszorkány Katie üzlete már rég üres volt, mert Klaus megölte őt.

Benyitottam a lezáratlan helységbe, és körül néztem. Nagyon sok üvegcse verte vissza a pillantásomat, melyek tele voltak tömve mágikus növényekkel. Minden ilyen kis üvegre rá volt írva, hogy mi is a neve, apró, viszont vastag betűkkel. A falak barátságos narancssárgás színben pompáztak, és a sarokban elhelyezett cserepes virágok, még szimpatikusabbá tették. A pult mögé mentem, és onnét szemléltem tovább a kis boltot.

Az ajtó kinyílt, és abban a pillanatban egy férfi állt mellettem.

-         - Mit keresel itt?- kérdezte sziszegve.

-          -Neked is szia. Már miért ne lehetnék itt? Szabad országban élünk! – válaszoltam kitárt karokkal, és kisétáltam a kassza mögül. Diego neki lökött az egyik cserépnek, ami ripityára tört alattam. Idegesen felálltam a romok közül, és szembe néztem az elégedetten vigyorgó vámpírra.

-          -Szóval mit csinálsz itt? – érdeklődött, és összefonta a karjait a mellkasa körül. Én is ugyan így tettem, és gonoszan elmosolyodtam. A férfi meg sem lepődött, még az arca sem rezzent a tettemre, pedig akik már ismernek, tudják, hogy hirtelen haragú vagyok. Főleg mostanság és ez nem jelent semmi jót.

-         - Szerencsétlenségedre, nem éppen kegyelmes társaságban szoktam lenni. – céloztam arra, hogy jobban tenné, ha elhúzna innét. Közelebb lépett, és lehajolt, közvetlen az arcomhoz.

-          -És akkor mi fog történni? – felhúztam a szemöldököm, és elkezdtem koncentrálni az agyára. Üvöltve rogyott le a földre, a fájdalom miatt. Leguggoltam hozzá, és kitörtem a nyakát.

-          -Ez. – válaszoltam az előző kérdésére, és elslisszoltam egy közeli, rejtett parkolóba, ahol feltehetőleg Kol tartózkodott. Amint megláttam az ismerős fekete autót, beszálltam, és türelmetlenül rápillantottam a nagybátyámra.

-          -Elmész valahova, és már akkor is öldökölsz? Ne utánozz! – nyafogta, én meg felnevettem a hülyeségén. Beindította a kocsit, és a New Orleansi temetőe felé vettük az irányt. Útközben, Kol felhangosította max hangerőre a rádiót, és elkezdte üvölteni az éppen menő számot. Két perc után meguntam, kikapcsoltam a zenét.

-         - Ennél nem lehetnél feltűnőbb. – morogtam.

-          -Hé, ez a kedvenc számom! – kiáltott fel az Ősi, mint egy tinédzser.

-          -Én vagyok tizenhat éves, de te gyerekesebb vagy nálam azzal az ezer éveddel! – korholtam le.

-          -Még nem is vagy tizenhat. – jegyezte meg. Teljes testemmel felé fordultam, már amennyire tudtam a biztonsági övtől.

-          -Fel tudnál nőni, légy szíves?

-          -Ha már ennyire kéred! – ő is felém fordult, és megvillantott egy ezer wattos vigyort. Visszafordultam az út felé, és elmorogtam pár „szép” szót róla, amit persze ő is meghallott, de nem törődött velük. Az igazat megvallva, túl ideges voltam az idióta vicceihez. Nem mindenki kémkedik a családjának egy erős boszorkány csoportnál, miközben a boszik azt hiszik, hogy nekik segítek. Mondjuk, az Ősiek semmit nem tudnak a tervemről, csak is Kol, de róla azt hiszik, hogy halott.

A nagybátyám leparkolt a temető előtt, és aggódva rám nézett.

-         - Vigyázz magadra! Rendben? – nyugtalankodott.

-          -Rendben. – kicsatoltam az övem, és egy puszit nyomtam az arcára. Kiszálltam az autóból és a fekete vaskapu felé vettem az irányt.

-          -És ne hagyd magad! Ha bármi probléma lenne, itt leszek a közelben! Ugye emlékszel a harc technikákra, amiket tanítottam? – szólt még utoljára, miután lehúzta az ablakot.

-          -Túlságosan is! – szóltam át a vállam fölött, és elhúztam a számat a zúzódások emlékére a testemen. A legfiatalabb Mikaelson férfi szerint, nem volt elég, amit az apám tanított. Mondjuk akkor sem voltam piskóta tejszínhabbal.

Beléptem a temetőbe, és a kapu félelmetesen, egyben hangosan felnyikkant. Olyan volt a hangja, mintha egy kiskutyát kínoztak volna. Megnyugtatóan hallgattam az avar tompa recsegését, amint elkezdtem lépkedni magabiztosan, ami igazából csak egy maszk volt, mert igazából a gyomrom kis kaviccsá alakult. Legszívesebben visszafutottam volna, a hatalmas fekete terepjáróhoz, és elhajtottam volna Alaszkába. Nem szép, hogy gyáva vagyok, de ez van. Ezzel kell élnem.

A templomkert, ahol nem láttam egyetlen egy templomot sem rémisztő volt. Még az sem volt elég Istennek, hogy a hatalmas sírkövek régiek és félelmetesek voltak és megijesztettek, de pont most kellett lemennie a napnak, hogy a félhomályban kelljen keresnem a „szövetségeseimet”. Bekanyarodtam jobbra, az első kereszteződésnél, és utána még párszor ballra. Megláttam, egy betonból készült idős épületet, és a szívem szinte a torkomban dobogott. A kis helységnek nem voltak se ajtajai se ablakai. Én ezt egy ősi ravatalozónak vagy egy hullaháznak nevezném, ahol a kő ajtók mögött az urnák, vagy éppen a testek tartózkodtak. Egyik sem igazán bíztató. Pár méterrel előttem két boszorkány jelent meg. Az egyik idős volt, és világos barna szálkás haja csak a válláig ért. A mellette sétáló nőnek vörös haja, körbeölelte már szinte fehér arcát, és kékesszürke szemeit. Én is tettem előre egy lépést, és így pontosan a két boszorkány elé értem.

-          -Ha jól tudom, akkor Bastiana és Genevieve. – mondtam köszönés képpen.

-          -Hayley. –viszonozta az üdvözlést Bastiana, az elképesztően recés és mély hangján. Hirtelen a fejem elkezdett hasogatni, egyre erősebben és erősebben, míg már a halántékomat kellett masszíroznom. – Valami probléma van, drágám? – kérdezte az idős nő, és rá kellett jönnöm, hogy ezt ők csinálják. Mágiával elhajítottam Bastianát, mert azt hittem, hogy mivel ő az idősebb, ő az erősebb, de tévedtem, nagyon nagyot. Pillanatok alatt a fájdalom átszelte az egekig érő határt, és én próbáltam fenntartani a mágikus pajzsomat, na meg ugyanazt csinálni Genevievvel mint a másik boszorkánnyal, de az ő ereje túl nagy volt, én meg egyre gyengébb lettem.

-         - Hatalmas erőd van, de nem elég nagy. Egyelőre nem. Sajnálom. – suttogta miközben egyre közelebb és közelebb jött hozzám. Az egyik ujját a homlokomra tette, és én leestem az álomtalan álomba.

Hayley-t képzeljétek el Rebekah helyére ;)

Ízelítő a prológusból

                                                                   Sziasztok! 

Az ígéretemhez híven, meghoztam ezt a kis részletet a prológusból! Ha még mindig érdekelne titeket a történet, akkor valamelyik nap már a teljes fejezetet olvashatjátok az eredeti blogon!
Puszi, Lyl S.

Prológus

Ez a nap is ugyanolyan volt, mint mindegyik másik. Reggel, kínkeservesen felkeltem, elmentem dolgozni, a sok barommal együtt, aztán haza értem és csak akkor kezdődött a szenvedés. Peter, a nevelőapám, szokása szerint kitakarítottata a házat velem, míg a nővérem, aki igazából a féltestvérem nem csinált semmit, arra hagyatkozva, hogy neki annyira sok mindent kellett csinálni. Húsz éves vagyok, és az életem egyenlő a nullával.

Egyébként, sok jó dolgot teszek, és azt bezzeg nem hálálja meg senki. Nem mintha, arra vágynék, hogy mindenki köszönetet mondjon a munkálataimért, hanem, hogy legyen legalább egy valaki, aki mindig ott van mellettem, és segít, támogat, szeret. Itt nem feltétlenül a szerelemről beszélek. Legyen az egy igaz barát, testvér, pasi, teljesen mindegy.

Akikkel lakok, nem éppen a szívem csücskei, csakis papírok miatt vagyok velük, meg persze Peter nem akarja, hogy elköltözzek. Mikor megkérdeztem, rám kiabált, én meg elslisszoltam a szobámba. Féltem és még mindig félek tőle.

-          Sarah! – hallottam a kiabálást a földszintről. Leszaladtam, és a nem éppen jó kedvében lévő nevelőapámmal találtam szembe magam. – Szedd le a ruhákat a teraszról!- utasított és én bólintottam. Mivel Florida déli részén éltünk, mindig a tetőteraszon szárítottuk a ruhákat. Felszaladtam az emeletre, beszaladtam a szobámba a telefonomért, és egy másik nagyon fontos dologért. Tudom, paranoiás vagyok, de olyan múlttal, mint én ki ne lenne az? A második emeleten, volt még egy lépcső, ami felfelé vezetett a tetőre. Felsétáltam, és bekapcsoltam a kedvenc számomat, és elkezdtem énekelni, miközben szedtem le a ruhákat.

„When the days are cold, and the cards all fold,

And the saints we see are all made of gold.                                                                                        

When your dreams all fail ,

And the ones we hail ,

Are the worst, of all,

And the blood’s run stale.

I wanna hide the truth, I wanna shelter you

But with the beast inside,

There’s nowhere we can hide.

No matter what we breed,

We still are made of greed.

This is mi kingdom come, this is my kingdom come.”

Folytattam volna az éneklést, ám egy motor zúgása félbeszakított. Odaszaladtam a korláthoz, mint egy kisgyerek, és erősen megnéztem a kocsit. Egy fekete Chewy állt a házunk előtt, bár azt nem tudtam megmondani, hogy milyen volt a típusa. Két férfi szállt ki az autóból. 

Hírek#1

                                                                       Sziasztok!

Sajnos még nem kezdtem el az új fejezetet, mert mást csináltam, de szerintem tetszeni fog nektek ez is. ;) Az oldalsávba kiraktam egy közvélemény kutatást, hogy legyen-e Odaátos blog vagy sem.
Képzeljétek, megcsináltam életem legeslegelső fejlécét, ami szerintem nem is lett annyira rossz! :D

Remélem mindenkinek jól telt a hétvégéje, és várom a szavazatokat!

Puszi, Lyl S.

2.fejezet

                                                                   Sziasztok! 

Itt is lennék az új fejezettel, és nagyon sajnálom, hogy mostanában nem hoztam újat, de nem volt írós kedvem. :( Tudom, ez nagyon "tré" kifogás, de ez az igazság. Viszont, itt lesz előttem két nap, amit ígérem, az írásra fogok szentelni! 
Az előző bejegyzésemben, szó volt egy Odaátos történethez, és eddig csak 1 olyan visszajelzés(komment) volt, amiben szó volt erről. Még 2 ilyenre lenne szükségem, és akkor megosztok egy kis részletet a prológusból, a többit meg majd elolvashatjátok, ha megcsinálom a blogot. Nem szaporítom tovább a szót, jó olvasást!
Puszi, Lyl

2. fejezet: Nevadai vámpírok

/Hayley/

Az ikrek ellenfelei, Diego és Marcel, nem tétlenkedtek, egyből megrohamozták a hatalmas farkasembert. Az ikrek, vagyis az eggyé vált testük, a vámpírok minden ütését elhárították. Olyan volt, mintha két kiscica próbálta volna kikapni, az oroszlán szájából az élelmet.

-          Elég volt! – morogta Klaus, és elindult a párbajozók felé. Arrébb lökte a két vámpírját, és belenyúlt a farkas mellkasába, ami velem együtt felüvöltött. Odarohantam hozzájuk, és már készültem rávetni magam az ősi hibridre, mikor két kar visszarántott a derekamnál fogva. Dühösen hátra néztem a visszatartómra, aki nem volt más, mint az apám. Megfogtam a karját, és egy varázslatot mormoltam el, amitől ő tehetetlenül lerogyott a földre. Előre futottam a legjobb barátaimhoz, akiknek már meg volt a saját testük, és megragadtam Klaus nyakát. Meglepődöttségétől nem tudott semmit se tenni, én meg teljes erőmből szorítottam a torkát. Valaki erősen az oldalamba ütött, amitől repültem több métert. Indulatosan felálltam, és farkasszemet néztem az apámmal.

-          Most mindenki menjen el! – utasította hangosan az ott lévőket, de nem nézett rájuk. Egész végig engem figyelt. Még Niklaus is eloldalazott, testvére ideges mondatára, ami igazából nem hallatszódott annak, de belülről legszívesebben felrobbant volna Elijah – Sam, Dean, ti is! – folytatta, látva, hogy a két iker nem igazán akart menni. Pár másodperc múlva, az egész helység tátongott az ürességtől. – Hayley… - kezdte volna, de félbeszakítottam.

-          Nem érdekel. – mondtam csendesen. – Nincs mit mondanod.

-          Meg tudom magyarázni, kicsim… - megérintette a vállamat, de én lecsaptam a kezét. Ő óvatosan visszahúzta azt.

-          Nincs mit azon megmagyarázni, hogy a testvéredet választottad a lányod helyett! Amit nem is értek, mivel mindannyiunkat választathattad volna. – sziszegtem fájdalmasan.

-          Tudom, és sajnálom. De, a bátyámat meg kellett állítanom, még az előtt, hogy ostobaságot csinált volna. Meg kellett védenem.

-          Mert a másik testvéredet már nem tudtad, mi? – kérdeztem gúnyosan, nem foglalkozva azzal, hogy éppen az apámmal beszélek, és tiszteletlen vagyok. Apu összepréselte a száját a hozzászólásomra. – Telitalálat. – morogtam és elindultam a kijárat felé. – De, a bocsánatkérésed elfogadva. – szóltam hátra a vállam felett és rossz száj ízzel hagytam hátra a Mikaelsonok otthonát, azt ahova gyakorlatilag én is tartozok, mert a nevem Hayley Mikaelson, Elijah Mikaelson egyetlen lánya.

***2 hónappal később***

Jöttem mentem, városról városra unalmamban. Kultúrákat ismertem meg, nyelveket tanulgattam, és próbáltam meg tartani a lelki békémet. Mindennap beszéltem telefonon az ikrekkel, és már nagyon hiányzott az idióta képük, viszont nem voltam egyedül. Kol mindenhova jött velem és úgy hívta magát „Védelmező Ultra Sexy Ultra Jó Nagybácsi”. Legalább nevettem egyet ilyenkor és ráhagytam a hülyeségeit. Nem egyszer kimentett a csávából, és aki legalább egy ujjal is hozzám ért, az meghalt.

Figyelemmel tartottuk a New Orleans-i történéseket, és beépültem oda, ahova senki sem merészkedne, főleg most. A francia negyedi boszorkányokhoz. Végülis, ki ne akarna maga mellett tartani egy naiv és manipulálható tinédzsert, akinek majdnem akkora az ereje, mint Davinának volt. Ráadásul, úgy gondolták tökéletes kém lennék, mivel én is egy Mikaelson sarj vagyok. Szánalmas.

Egy Nevadai bárban ültem, és vártam a nagybátyámat, hogy végezzen már. Igazából halványlila fingom sem volt arról, hogy mit csinál, de a jelen pillanatban ez érdekel legkevésbé. Holnap New Orleansba utazunk, hogy véglegesen beépüljek a boszikhoz, ami egyáltalán nincs az ínyemre. Nem mintha, nem menne a bájolgás, de nem vagyok valami nagyon jó színésznő. Hazudni nagyon jól tudok, de a színészkedés az már más téma. Nem tudom megjátszani, hogy tiszta szívemből gyűlölöm az apámat, sem azt, hogy mindennél jobban megakarom ölni a Mikaelson családot. Eléggé rizikós a helyzet, de mint mindig mindent, ezt az őrültséget is Kol találta ki.

Már a második kólámat kértem a csapostól, és kezdett elfogyni az a természetfeletti türelmem, ami most volt. Kifizettem az összes italt, amit a nagybátyámmal kértünk eddig, és a vécé felé vettem az irányt. Bepattintottam a rozoga zárat az ajtón, és végre leültem a vécé ülőkére. Valaki, aki nagyon rosszul tette, belerúgott a vasajtóba, ami behorpadt ott. Felmordultam, és felhúztam a gatyám. Kicsaptam az ajtót, és három nagydarab pasassal találtam magam szemben. Mindegyik kétszer, de legalább háromszor nagyobb volt nálam.

-          Ha az ajtó be van zárva, az azt jelenti, hogy a bent lévő nem akarja, hogy legyen társasága! – úgy beszéltem velük, mint ovis kisgyerekkel, amiért fel is húzták magukat.

-          Olyan sorra akarsz kerülni, mint ők?- kérdezte az egyik, aki kopasz volt. Körülnéztem, az eddig szimpatikus kocsmában, ami most tele volt vértócsákkal, és feltehetőleg, teljesen kiszáradt emberekkel. Elhúztam a szám az undorító bűzre, és visszanéztem az elégedetten vigyorgó férfikre.

-          Szinte mindennap találkozok ilyennel, szóval nem hiszem. – megvontam a vállam és elvigyorodtam. Az egyik, aki rövid vörös hajú volt, a nyakamnál fogva felemelt, majdnem két méter magasságba és belenézett a szemembe

-          Azt teszed, amit mondunk, ameddig meg nem halsz. – gügyögte, én meg leköptem.

-          Még mit nem! – sziszegtem, mire neki dobott a szemközti falnak. Lihegve feltápászkodtam.

-          Aranyoskáim, nem ma jöttem le a szélvédőről! Olyan zöldfülű vámpírok, mint ti, tudhatnák, hogy ha valaki nem fél tőlük, akkor az le tudja őket győzni. – kajánul elmosolyodtam és a harmadik, aki fekete hajú volt, a több méterre lévő bárpultra dobott, ahonnét a sok piás üveggel együtt gurultam le a padlóra. Megszámolhatatlanul sok szilánk fúródott bele a testembe, amik iszonyatosan fájtak. – Gyerünk Hayley! Embereld meg magad! – morogtam magamnak, és nagy nehezen felálltam. Már mind a három vámpír a bárpultnál ült és vártak rám. Vággyal és éhséggel néztek végig a vérző sebeimen.

-          Nos? – kérdezte a kopasz. – Túl szép és formás vagy, ahhoz, hogy megöljünk.

-          Tizenhat éves vagyok te pedofil állat! – szóltam megrökönyödve. – De, a ti helyetekben semmiképp nem lennék. – mindhárman értetlenül néztek rám. – Hol is kezdjem…  - gondolkodó fejet vágtam. – Megvan! Éppen a nagybátyámmal vagyok itt, aki ráadásul nagyon pszichopata, de imádom, aztán ott van az apám, aki nem tudja, hogy itt vagyok, de amint megtudná, hogy mit csináltatok megölne titeket. Aztán ott van a másik nagybátyám, aki még azelőtt megkínozna titeket, hogy az apám megölne titeket, és ott van a nagynéném, aki még a nagybátyáim előtt megkínozna titeket. – ahogy nekem egyre jobban derült fel az arcom, az övéké egyre komorabb lett. A fekete hajú összepréselte a száját, és elém lépdelt. Igazából nagydarab volt, de úgy szökellt, mint egy őz.

-          Akkor meg kéne ölnünk, hogy a családod ne tudja meg, hogy hol vagyunk. Tudod, csak óvatosságból, de hány évesek a családod tagjai? Csak mert, én jó magam hatszáz éves vagyok, a rangidős. – kihúzta magát, mire én felhorkantottam.

-          A nagynéném a legfiatalabb, de még így is néhány évszázaddal fölötted jár. – elvigyorodtam, mire kicsapódott a bejárati ajtó.

-          Kimaradtam valamiből? – kérdezte az újonnan érkező és végig mérte a helyet. – Nagyon úgy tűnik. – jegyezte meg epésen, és mellém suhant. Kol majdnem húsz centivel volt magasabb nálam, de még a vámpírok nála is magasabbak voltak.

-          A pszichopata nagybáty? – kérdezte tőlem gúnyosan, a vörös.

-          Pontosan. – bájosan elmosolyodtam Kolra, aki kacsintott egyet. Odament a vörihez, és kezet nyújtott.

-          A nevem Kol Mikaelson, úgy ahogy örvendek a találkozásnak. Legalább nem fogok ma unatkozni. – mondta egy ezer wattos mosollyal, mire mind a három vámpír nyelt egy nagyot, mert tudták, ma már nem mennek sehova, csakis a pokolba. A fekete hajú, szökést megkísérelve, a nyakamhoz nyúlt, hogy kitörje, de megelőztem, és ideiglenes holtan terült el a padlón. A kopasz, leterítette a nagybátyámat, de ő egy másodperc töredéke alatt fordított a helyzetükön, és kitörte a kopasz, bikanyakát. A vörös, az ajtó felé suhant, de a kilincset sem érte el, mert ő is kettétört nyakkal végezte a padlón, Kol „jóvoltából”.

-          Megtennéd, hogy szerzel verbénát, és bele kevered alkoholba? – kérdezte és aggodalmasan végig nézett a sebeimen és összeszűkült a szeme, ahogy a bárpultra nézett. – Lehetőleg sokat. És hozz kötelet is. – mondta hozzá, én meg, megtettem, amire kért. Félórával később, mind a három vámpír székekre kikötözve, ültek, még mindig eszméletlenül.

-          Mikor kelnek már fel? – kérdeztem türelmetlenül, miközben ritmusra doboltam az ujjaimmal az egyik asztalon.

-          Nem vagy te egy kicsit türelmetlen? – kérdezte, mire én megforgattam a szemeimet. – Mikor is teljesült be az átok? – elgondolkodtam.

-          Rá körülbelül két hétre, hogy elmentem New Orleansból. Mert?

-          Akkor már hivatalosan is egy Mikaelson csoda hibrid vagy. – sejtelmesen elmosolyodott, mire én elvigyorodtam. Az egyik fogoly felköhögött, jelezve, hogy ébren van.

-          Azt ugye tudjátok, hogy ez nem tart itt sokáig? – kérdezte gúnyosan a kopasz.

-          De, ez igen. – odalépdeltem mellé, és a feje búbjára öntöttem egy jó nagy adag verbénás whiskyt. A férfi felüvöltött, miközben enyhén füstölgött. A többiek is felébredtek, mire Kol is odament a feketéhez, és ráöntötte az egyik vodkás üveg tartalmát. A félórában, amíg nem voltak ébren, minden piába raktam jó sok verbénát. A vöröshöz mentem, és a whiskys üveg maradékát rá öntöttem.

-          Hogy vagytok, drágáim? – kérdezte nyájasan a nagybátyám, mire a fekete hajú ráköpött a kezére. A helye enyhén füstölgött, de Kol, mintha meg sem érezte volna. Elfintorodott, és a maradékot az üvegéből ráöntötte a vámpírra. – Elmondom, mi fog történni. Mi szépen mindent tele borítunk piával, titeket is beleértve, és felgyújtjuk a helyet. – biztosításképp előhúzott egy öngyújtót a zsebéből. Még öntöttünk a foglyokra verbénás italt, és összevissza dobáltuk az üvegeket. Plafont, falat, padlót, szekrényeket, semmit sem kíméltünk. Néhányat pont a megkötözött vámpírokra, és a székeikre dobtunk. Mikor már csak egy üveg volt, Kol kiment, én meg a foglyoktól kezdve, a bejárati ajtóig locsoltam az alkoholt. Bele kortyoltam a tömény szeszbe, és meggyújtottam, amit eddig kilocsoltam. A maradékot beledobtam az egyre elhatalmasodó tűzbe, és életemben először, a halál sikoly, zene volt a füleimnek. Érzelemmentesen csuktam be magam mögött az ajtót.

-          Lehet, hogy Elijah meg fog engem ölni, mert elrontalak. – mondta a nagybátyám vigyorogva. -  Készen állsz New Orleansra? – kérdezte és én bólintottam. – Akkor menjünk el a motelbe, és mosakodjunk le, mert mindketten bűzlünk, és utána indulhatunk, Celeste és barátai leigázásra.